Hyeonseo Lee – A lány hét névvel

Számomra nagyon vonzó a koreai kultúra, és ahogy észrevettem a fiatalok körében nem egyedi ez a hóbort, a hallyunak köszönhetően, azonban ez az érdeklődés általában csak Dél-Koreát érinti, hiszen maga a hallyu is csak a Dél-Koreai újdonságokat foglalja magába. Számomra viszont nagyon érdekes Korea “másik fele”, azaz Észak-Korea. Eleinte, mikor szóba került Észak-Korea, csak a diktatúra jutott róla eszembe, de különösebben sose gondoltam bele, mi lehet ott, vagy egyáltalán hogy élnek ott az emberek. Valamelyik nap elmentem egy barátnőmmel a könyvesboltba és felfigyeltem egy könyvre, aminek a címe “A lány hét névvel – Szökésem Észak-Koreából”. Nagyon kíváncsi lettem rá, szóval nem tartott sokáig, hogy kiolvassam. Egy olyan könyvről van szó, ami abszolút megbotránkoztat és gátlástalanul megmutatja a rideg valóságot a világunk azon kis részéről, ahol a civilizáció teljesen más formája érvényesül.

Beszéljünk egy kicsit arról, hogy mi is az a hazaszeret. Manapság úgy veszem észre, generációról generációra tűnik el ez az “érzés”. Tudjuk-e még szeretni a hazánkat, ebben a modern világban, ahol szinte minden összemosódik. Sokan, mintha abban a hitben élnének, hogy ahhoz hogy szeresd a hazád, magát a rendszert, avagy a hatalmon lévő pártot kell szeretned. Véleményem szerint ezzel ellentétben, a hazád szeretete inkább a szülőfölded múltjához, történelméhez vagy az ott élő emberekhez, esetleg jellegzetes népi szokásokhoz való viszonyulásodat jelenti. Saját identitásunk megtalálásához fontos, hogy a világban megtaláljuk a helyünket, hogy legyen egy hely, amit otthonnak hívhatunk. Sokszor látok olyan vitákat az interneten, hogy az egyik fél megvádolja a másikat azzal, hogy hazaáruló- ellenes vagy hasonlók, csak mert nem a szülő földjén él. Így hát, jogos a kérdés, feltétlen a hazádban kell élned, hogy szeresd a hazád? Hyeonseo könyve is ezt a témát feszegeti, még ha nincs is végig szem előtt a hazaszeret kérdése, végig érezhető.

Hyeonseo, akiről a történet is szól, a saját szemszögéből ír le mindent, egészen attól kezdve, hogy a szülei megismerkednek. Fokozatosan mutatja be, saját hazájának sötét titkait. Számomra, az egyik legelgondolkodtatóbb dolog, ahogyan már az előszóban beszél, az otthonáról:

Mire eljön az az idő, amikor biztonságban visszatérhetek, már minden valószínűség szerint idegen leszek a saját hazámban. (…) Ezért hát azt kell mondanom, hogy Észak-Korea a hazám. És szeretem a hazámat. De arra vágyom, hogy jó hellyé váljon. A hazám a családomat jelenti, és azt a sok jó embert, akit ott megismertem. Mi sem természetesebb, mint hogy él bennem a hazaszeretet.

Előre szólok SPOILER VESZÉLY!

Szóval, ha nem akarod, hogy bármit lelőjek a könyvből, menj el, vedd meg, olvasd el, gyere vissza, és folytasd!

Hyeonseo, egy átlagos Észak-Koreai gyerekként nevelkedett. A házuk az Észak-Koreát Kínától elválasztó folyó mentén állt, így gyakran nézhetett át az ismeretlenbe. 1980-ban született és békében nőtt fel szülei és egyetlen öccse társaságában Visszaemlékezései szerint, nem volt oka panaszra. Legalábbis, ha tudta volna más gyerekek abban az időben, hogy nőttek fel hozzá képest lehet panaszkodott volna, de erről fogalma se volt. Születése után egy évvel kapta meg második nevét különböző bonyodalmak miatt, azonban az igazán érdekes névváltoztatások ezután jöttek csak. Ő kis korától kezdve abban a hitben élt, hogy az ő hazája a legjobb, és az ő vezetőjük, egy istennel határos személy. Sőt, valójában tényleg ő Isten. Észak-Korea alapjáraton ateista ország, amire nagyon egyszerű a magyarázat: nem létezik semmi és senki, aki a Nagy Vezér felett állna. A gyerekek már első osztályban megtanulnak egy mesét, hogy a Nagy Vezér milyen álomszerű módon született meg. Azonban ez nem csak egy mese, ezt teljesen komolyan kell vennie az ott élőknek és még ha felnőttként rá is jönnek az igazságra SE kérdőjelezhetik meg a történet valódiságát. Bár, ami ebben a legdurvább, hogy meg se akarják kérdőjelezni, van aki tényleg hisz benne. Kívülről nézve nonszensz, belegondolva elszomorító. Már általános iskolában próbálnak a gyerekekből jó kommunistát faragni. Rendszeresen összeüllek a tanárok a gyerekekkel, amikor lényegében be kell mószerolniuk a másikat valamiért. Pontosabban már gyerekként kötelesek kémkedni az elvtársakról annak érdekében, hogy egy összetartó közösséget alkossanak. Mintha visszautaztunk volna az időben és mondjuk egy töri könyvet olvasnánk, pedig ez a mai napig így zajlik Észak-Koreában. Ezt a rendszeres gyülekezőt egyébként nem csak a gyerekeknek, de a felnőtteknek is kötelességük végigcsinálni.  A felhőtlen gyermekkort egy délután szakította meg, amikor Hyeonseo 7 évesen látott először életében nyilvános kivégzést. Mikor haza ment, meg akarta beszélni az édesanyjával, azonban ő elterelte a témát. Mindketten tudták akkor, hogy ha megbeszélnék, az életükkel játszanának, hiszen a falnak is füle van.

Hyeonseo felvilágosodása akkor kezdődött nagyjából, amikor elérkezett Észak-Koreába a nagy éhezés az 1990-es években. Az országnak nem volt elég pénze, a lakosság pedig csak nőtt. Ebben az időszakban megnőtt az emberek indokolatlan kivégzése, kirakat perek sokasága. Az embereknek nem volt mit enniük, Hyeonseo elbeszélése alapján voltak, akik az utcán estek össze és haltak meg, miközben senki nem segített rajtuk. Mindenki a saját életét mentette. Az anyja egy levelet kapott, melynek első sora az volt:

Mire ezt olvasod, mi öten már nem leszünk az élők sorában.

Hiába a propaganda, ami arról hitegette az embereket, hogy minden rendben, már mindenki tudta, hogy semmi sincs rendben. Ennek ellenére, mindenki reménykedett. Hyeonseo is érezte a bajt, de továbbra is hitt. Hitt abban, amit tanítottak neki. Ez volt az egyetlen, amibe kapaszkodhatott.

17 évesen döntött úgy, hogy átszökik a folyó másik felére. Nem tervezett sokáig ott maradni, de arra gondolt, ha már betölti a 18. életévét, többet nem úszhatja meg büntetlenül. Nem menekült, hanem kíváncsi volt, és számomra ebben ez a legelképesztőbb. A szökésben egy katona barátja segített neki. Nem meglepő módon, Hyeonseo a túlparton maradt.

Ezután kezdődött a sűrű névváltoztatás, a hazudozás és titkolózás az életében. Szép lassan az addig felépített személyisége eltűnt és semmi nem érkezett a helyére. Csak a bizonytalanság és a félelem kísérte napjait. Az addig tisztességes, erkölcsös lányból profi hazudozó vált, aki annyi ideig titkolta a saját identitását, hogy már el is vesztette. Nagyon izgalmas volt olvasni, ahogyan megoldotta a helyzeteket. Nem kis feladat volt, amit véghez vitt, pláne, hogy senkiben sem bízhatott. 

Kifejezetten ironikus rész, amikor több évnyi hazudozás és tagadás után, az igazat kell bizonygatnia az embereknek. Viszont bármi történt, belül sose tagadta meg származását, mégis mikor 10 év után először mondja ki a valóságot furcsán érzi magát. Nagyon érdekes végigkövetni és belegondolni milyen fejlődésen megy keresztül a főszerepló. Bár egy ilyen könyvet nem szeretek úgy elemezni, mint egy kitalált történetet, hiszen ezt mégis csak az élet írta, ezért inkább a valódiságát szeretem. Ennek ellenére, nekem személy szerint kifejezetten tetszett, ahogy meg volt írva. Nagyon konkrét és sokszor nyers könyvről van szó, azonban végig azt éreztem, hogy tele van érzéssel. 

Azt hiszem innentől nincs spoiler veszély.

Egy percre nem tudtam letenni a könyvet. Annyira magával ragad, mire megoldódni látszana valami, jön a következő csavar. Átérezni a főszereplő helyzetét a legtöbb embernek, szinte lehetetlen, de mégis mély érzéseket és gondolatokat képes kiváltani belőlünk a könyv. 17 évesen elszakad a családjától és majdnem 20 éven át nélkülük kell élnie. Kényszerházasság, zsarolások, bujkálás és honvágy. Milyen nyomot hagyhat ez egy emberben? Hogyan tud továbblépni? 

 

Egy nagyon kalandos történetről van szó, ami rengeteg kérdést tesz fel számunkra. Mindenképpen csak ajánlani tudom, persze csak erős idegzetűeknek, mert volt pár rész, ahol azt mondtam ebbe belegondolni is sok. Egy teljesen más világot mutat be nekünk, egy igazán tiszteletre méltó nő életén keresztül.

 

A képek Hyeonseo Lee – A lány hét névvel című könyvéből származnak.