Vélemények

Beszélj!

Ki vagyok én?

Azt hiszem ez a kérdés mindenkiben megfogalmazódott már. Kik vagyunk mi? Fiatalok vagyunk. Én is egy vagyok közületek. Én is megvívom a magam csatáit a világgal.

Annyira hasonlítunk, mégis olyan idegennek érezzük a másikat. Pedig lehet, hogy aki ma melletted állt a buszon, pont olyan problémákkal küzd mint te. Lehet, hogy a lány aki ma rád pillantott, pont téged keres majd egész életében, de még ő se tudja. Te se tudod, én se tudom, sose tudhatjuk. Nem is fogjuk megtudni. Azért nem fogjuk, mert te nem beszélgettél azzal a random idegennel a buszon és nem mentél oda a lányhoz. Hagytad őket elmenni és sose derül ki, hogy mi lett volna a találkozás vége. Pedig a látszat néha csal.

Tegyük fel, hogy adott egy jó testi adottságokkal megáldott leányka. Azt hinnéd, hogy tök jó lehet az élete. Tipikusan az a lány, aki után mindenki megfordul, de úgy tényleg mindenki. Körbe veszi egy csomó ember, mindig mosolygós képeket posztol. Látszólag tényleg boldog. Aztán, amikor haza megy lemossa a sminket, leveszi a csillogó ruhát meg az üvegcipelőt. Bele néz a tükörbe és azt érzi, hogy nem elég jó, hogyha önmagát adná nem lenne érdekes. Talán még családi problémái is vannak. Talán úgy érzi az egész élete hamis és csak sír. Te pedig ezt nem látod. Ennek amúgy van egy ugyanilyen általános változata fiúkra is. Megvan a fiú, aki maga a megtestesült rejtély? Mindenki tudja ki ő és ő is ismer mindenkit. Mit látsz? Az emberek bírják, bárkit megkaphat és nem hiszed, hogy akkora lenne a baj. Azonban mi van akkor ha emögött ugyanúgy ott a családi botrány, az önbizalomhiány, a depresszió és a megfelelési kényszer. Aztán ha megkérdezed, hogy mi a baja, azt mondja semmi vagy valami más flegma válasz. Mindenkinek két oldala van.

Sose tudhatjuk mi bántja a másikat. Ezer és egy példát mondhatnék, hogy milyen kettős személyiségek léteznek, de azt hiszem mindenki tudja, hogy miről beszélek. Mindig csak beskatulyázzuk a másikat. Sportolók, művészek, egyéniségek, megszállottak, stréberek, hercegnők és udvartartásuk, azok a jól ismert elérhetetlen pasik, a legmenőbbek és a lázadók. Mindenki tudja hova tartozik vagy hova akar tartozni. Azt hiszem, hogy reggel, mikor felkelünk még önmagunk vagyunk, még túl fáradtak vagyunk megjátszani magunkat. Aztán a buszon valami furcsa átalakuláson megyünk át, mert mire beérünk a suliba, felhúztuk magunkra a saját személyre szabott skatulyánkat. Ami pedig ennél is szomorúbb, hogy ezután általában különböző csoportokra osztódunk a skatulyák szerint. A csoportok pedig nem igen beszélnek egymással. Ezért nem beszélsz a furcsa idegennel a buszon és ezért nem mész a lány után, pont ezért ők se beszélnek veled.

A mi generációnkból hiányzik egy nagyon fontos dolog: a kommunikáció. Nem kommunikálunk. Beszélünk, de nem értjük egymást. Nem akarjuk egymást megérteni. Ezeket a bevált szövegeket pörgetjük, hogy: “szia mizu?” “Semmi” és stb. Megkérdezzük a másikat arról, hogy hogy van és közben annyira nem érdekel a válasz, hogy nem is figyelünk rá. Csak olyan “jóezismegvolt” módon. Ha valakivel spontán elkezdek beszélni és mondjuk a stílusunk (látszólag) nem ugyanaz, engem néznek hülyének. Ez a jelenség már teljesen elfogadott, nem is értem igazából. Egy megegyezést kötünk egymással arról, hogy ez nekünk így jó. Valószínűleg azért, mert így egyszerűbbnek tűnik, pedig ez így nagyon nem jó. Fiatalok vagyunk és lemondtunk a világról.

Teszem fel a kérdést, Miért változtunk meg ennyire? Régen valahogy jobb kommunikáció volt a fiatalok között. Miért? Mert nem volt más választás. Nem volt az, ami most, hogy ráírok csak úgy, hogy mizu. Nem volt az, hogy beszélek vele Messengeren, de amúgy nem. Olyan ez az egész, mintha valami alternatív jövőbe lennénk, mert rohadtul nem fejlődtünk jó irányba. Ezt úgy értem, hogy bár a technológia fejlődik, a verbális kommunikáció kezd haldokolni. Annyira embertelen a látvány. Miközben ezen agyaltam, eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha nem tudnánk telefonon keresztül kommunikálni. Valószínűleg az történne, hogy kerülgetnénk egymást, max. megbeszélnénk, hogy szar a suli, szar az élet, szar minden, aztán helló. Szerintem ezeket a témákat nem kell bemutatnom senkinek. Ez pedig komolyan elszomorít engem. Tényleg ezek a mindennapjaink? Ebből áll az életünk? A tanáraink és szüleink nem tudják ezt kezelni, mert nem igazán tudják megérteni. hát hogy is értenék amúgy, ha mi magunk se értjük. Ez nekünk is új. Nem veszünk róla tudomást, csak vagyunk, ebben a céltalanságban.

Céltalanság, ebben vagyunk. Nem tudtad? Hogy nem vetted észre? Gondold végig! Reggel felkelünk, elmegyünk suliba, ott álltában bealszunk meg zenét hallgatunk, néha tudunk figyelni, de amúgy nem. Aztán suli után valaki haza megy, tanul, aztán nyomja a telefonját. Van aki elmegy edzeni meg hasonlók. Aztán hétvégén találkozunk a barátokkal, bemegyünk városba, piálunk, hogy totál semmibe érezzük magunkat (ennél is jobban). Ott aztán “kavarunk” egy random emberrel… ez a kavarás dolog is.. megérne egy misét, de majd máskor.  Másik lehetőség, hogy átmegyünk a barátunkhoz és igazából ott is csak úgy vagyunk. A legelkeserítőbb pedig, hogy ezután nem kezdünk semmit az életünkkel. Régen az embereknek voltak céljaik és mindegy volt ki honnan jött. Mi viszont nem keresünk célokat, se önmagunkat.

Sajnos én nem mondhatom meg neked, hogy milyen utat kezdj el járni, erre mindenkinek magának kell rájönnie Egyet azonban biztosan mondhatok neked. Beszélgess! Kezdj újra megbarátkozni a világgal. Nyiss a világ felé, sőt a jövő felé. Beszélj a furcsa idegenhez a buszon, szólítsd meg a lányt. Nem fogod megbánni. Sose tapasztalod ki, hogy kiben lehet bízni és kiben nem.

Nem lesznek tapasztalataitok, ha nem csalódtok eleget és nem tanultok belőle. Nem szabad feladni ezt. Legyetek spontán, mit veszthettek? Sok ember kellemes csalódást fog okozni, ha kicsit tényleg megpróbálod megismerni őket. Romboljuk le a gátlásokat, félelmeket és előítéleteket.

Ne vesszünk el a céltalanságban! Tegyük le telefont, nézzünk fel és kezdjük elölről.

2 hozzászólás

  • Martina

    Szeretem a hozzád hasonló fiatalokat, akik ki merik nyitni a szemüket és persze a szájukat is, ha valami kérdés merült fel bennük! Nagyon jó gondolataid vannak és ezeken nagyon frappánsan fogalmazod meg! Csak így tovább!!! 😉

Leave a Reply

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük