Vélemények

Restart

 

Az utóbbi időben teljesen elhanyagoltam a blogot, amit eléggé sajnálok. Úgy terveztem, hogy folyamatosan frissülő bejegyzésekkel töltöm fel, ez azonban hamar megváltozott és átvette a helyét a totális semmi. Klisés magyarázkodásként közölném, hogy teljesen lefagytam. Mármint az elején voltak elképzeléseim, aztán az első téma sikere annyira megfogott, hogy gondoltam egyet és elindultam egy koncepción, ami nem teljesen hasonlított az eredetire. Aztán rájöttem, hogy ez egy zsákutca, mert a képzeletem határtalan olyan módon, hogy óránként frissül, ennek pedig úgy 2%-a, ami később is megmarad olyan formában, hogy felhasználható legyen. Ebből csak azt akarom kihozni, nem tudom magam lekötni amellett, hogy „társadalomkritika” féléket  írjak.

 Úgy vettem le, hogy mások, ha a blogomról kérdeztek, azt várták, hogy valami hasonlót írjak mégis újat. Ez az, ami nekem soha nem fog menni, legalábbis nagyon úgy tűnik. Egyik nap erről írok, de másnap már szívesebben írnék, arról milyen hatással van rám például egy sorozat, film, könyv, zene, akármi, vagy miken kattogok, miközben halálra unom magam matekon. Azt hiszem, sosem leszek az a fajta ember, aki kiáll, és ilyen összeszedetten beszél, ez általában csak írásban megy nekem. Félreértés ne essék, rengeteget tudok beszélni, tényleg be nem áll a szám, és esélytelen, hogy valamit magamban tartsak. A probléma ott kezdődik, hogy mindez meggondolatlanul történik, mindenféle nyugodtság vagy ésszerűség nélkül. Valamikor meg nem beszélek, ez olyan, mint a gondolataim, folyamatosan változik. Pontosan ezért nem tudom és igazából nem is akarom behatárolni a blogomat.

Ha ez az egész az én gondolataimról szól, esélytelennek tartom, hogy behatároljam magam. Szóval sok időbe telt mire rájöttem a nyilvánvalóra, ami szinte ordított a képembe. Ezek után azon kezdtem el gondolkozni, hogyan tovább, hogy folytassam úgy, hogy közben magamban újrakezdem, de nem hagyom el magam, aki voltam. Van ennek értelme? Egy ismerősöm azt mondta, hogy szerinte az a jó ebben a blogban, hogy teljesen rólam szól, de ez csak annak ennyire nyilvánvaló, aki ismer engem és ez egy jó dolog, hogy saját tapasztalat alapján próbálok másoknak üzenni.

A lényeg, hogy egyik este újra leültem és nekifutottam megírni a következő bejegyzést. Igazából az előzőeket arra sem tartottam érdemesnek, hogy az ablakon dobjam ki. Úgyhogy hagytam az egészet. Élveztem a nyarat, meg úgy mindent. Tudomást sem vettem lényegében semmiről. Aztán rám írt egy ismerősöm.

Amúgy nagyon tetszik a blogod ugye folytatod? Mikor jön az új bejegyzés?

Én meg csak elszégyelltem magam, mert egyáltalán nem gondoltam bele, hogy valakit ez tényleg érdekel. Persze nem azért, mert nem tartom rá érdemesnek, csak az egészet azért kezdtem el, hogy mindent, ami bennem van, kiadjak magamból, kicsit értelmesebb módon, mint ahogy szoktam.

Aztán megint hagytam, mert hiába próbálkoztam semmi új nem jött, egészen addig, amíg egy új komment nem érkezett. Csakhogy idézzem a kedves illetőt:

Te ezt most komoylan gondoltad 😀 annyira nevetséges ez amit te itt próbálsz megfogalmazni a kis köcsögöknek akik olvasság a faszságaid merj kitűnni meg hasonlók szerintem ne erőlködj és tegyél egy szvességet a világnak és dögölj meg de most komolyan azt hiszed hogy ezzel bárkinek is segitesz új divat lett a legyünk egyéniségek a H&M-ből az mindegy hogy belül nullák vagyuk és elveink sincsenek…

(Megjegyzem hogy, teljesen ctrl+c ctrl+v az egész mégiscsak hű szeretnék maradni a szerzőhöz.)

Bár, hogy őszinte legyek semmi sem zavart össze még annyira, mint ennek a kommentnek, az elejének és végének a kontrasztja.  Igazából nem is az író ars poeticáját szerettem volna kielemezni, csak hirtelen leültem és neki álltam írni egy választ. Aztán hagytam, de csakhogy tisztázzuk, nem azért nem teszem nyilvánosságra ezt vagy az efféle kommenteket, mert nem viselem el a negatív kritikákat. A hangsúly a negatív kritikán van, szóval ez ilyen megnyilvánulások egyáltalán nem szeretném, hogy ékesítsék a blogomat. Viszont, pontosan ettől kaptam erőre, és kezdtem neki az új vázlatok írásának, és az ötletelésnek.  A negativítást már vártam, és meg se lepődöm rajta.

 Vannak ismerőseim, akiknek adok a véleményükre, ezért próbáltam olyat alkotni mindig, ami ha nekik megfelel, vagyis tetszik, valószínűleg majd a többségnek is bejön. Azt hiszem itt rontottam el. Hiába írtam arról, hogy bízzatok magatokban vagy, hogy ne törődjetek mások véleményével, én mégis ezt tettem. Ilyenkor jön elő, hogy könnyű mondani, mint tenni.  A “majd majd majd”-ok sorozata folyamatos végetnemérő monotonítással pörögtek és senki nem mondta, hogy állj. Miért mondták volna? Meglepő lett volna, ha valaki észreveszi a más problémáját és ráadásnak még segít is. Mindenkinek a saját problémája és élete a legfontosabb, és ha egy kicsit figyelnénk, a másikra talán még elfáradnánk a sok energiavesztéstől. Viszont, ha belegondolok, másra sose hallgatunk az ember mindig a saját hibájából tanul, hiszen az „állj” csak egy ember szájából lehet hiteles, mindenkinek a saját szájából méghozzá saját magának. Szóval azt mondtam „állj”. Úgy döntöttem kezembe veszem az irányítást és mostantól arról írok, aki én vagyok. Ha egy sorozat vagyok éppen, akkor arról, ha könyv, akkor arról, ha egy incidens, akkor arról. Bármi is vagyok, én arról írok, mert azt, hogy ki vagyok én, még talán én sem tudom, de ezt mire megértem, már úgyis más vagyok.

Valaki szerint marha jó dolog, hogy írok, hogy véleményt formálok, más szerint szart sem ér. Valaki szerint egy nyomorék vagyok, ezzel ellentétben valaki szívesen megismerne. Valaki ezt, valaki azt látja belőlem. De hát, ilyenek vagyunk, mindenki mást lát a másikból. Talán mindig azt, amit éppen látni akarunk.

Általában mindenkiről él egy sztereotípia, tudjátok ezek a tipikus félék. A rosszfiú meg szerencsétlen lány szindróma és alfajtái, de ezek mind csak egyfajta perspektívák. Például egyik nap teljesen véletlenül beszélgettem valakivel, akit bár ismertem már úgy látásból, azt mondta pozitívan csalódott bennem. Én pedig már a fejemet verem a falba ettől és a hasonló mondatoktól. Hát nyilván nem olyan vagyok, mint amilyennek elképzeltek és más se. A „pozitívan/negatívan csalódtam benned” jelzőt általában akkor mondom, ha már valakivel legalább egy kétmondatos monológot elmormogtam és van némi saját tapasztalatom az illetővel szemben. Aztán ha újra beszélünk és kicsit többet, mint „hello mizu hogy van a család”, akkor azt mondom, hogy ja, félre ismertem. Hogy csalódhatunk valakiben, akit eddig nem is ismertünk? Szóval azt akarom ebből a példából kihozni, hogy nem az a fő probléma, hogy ismeretlenül vagdalózunk sztereotípiákkal, hanem az, hogy még hiszünk is benne. Mindenki „a jó emberismerő” szerepébe bújva simán elhiszi magának ezt.

Nem beszélgetünk, de én sem beszélgetek. Tudom, hogy nem jó, de fogalmam sincs, hogy kéne. Furcsa belegondolni, hogy nem tudom, hogyan kell értelmesen beszélgetni vagy megismerni valakit vagy őszintének lenni vagy akárhogy csak beszélni. Pedig ha belegondolok, egy nap rohadt sokat jár a szám, mégse beszélünk. Csak jár a szánk. Mindig csak jár a szánk.

Bla.                                                          Bla.                                                                 Bla.

Voltatok már pl. csendes osztályteremben? Nem, ugye? És abba belegondoltatok már, hogy abban a zajban mennyi az értelem? Nyilván nem mondom, hogy mindenki szeressen mindenkit és világbéke, de az odafigyelésbe senki nem halt bele. Odafigyelés helyet csak bámulunk másokra, mintha nem látná. Egy teremben nagyjából harmincan vagyunk, ami azt jelenti harminc féle személyiség, élet és probléma van egy viszonylag kis térben. Minden nap látom, hogy mindenki, minden nap ugyanazt csinálja, ugyanazokkal az emberekkel beszélget, falakkal választják el egymást, aztán ennyi. Közhelyekkel élve, látjuk egymást, de nem értjük. Tudom, nem érti most senki, hogy mit akarok mondani, de még egy kicsit olvassátok és utána mondhatjátok, hogy teljesen zavarodott vagyok.

Szóval, hogy miért fontos, hogy másokat megismerjünk és komminukáljunk velük? Igazából, erre nem jöttem rá. Csak jó, mert pozitív dolog és jó megismerni másokat már csak azért is, mert ki tudja, hogy mit hordoznak magukban mások. Engem mindig foglalkoztatott mások története, hogy mások hogyan élnek. Máshogy látni a világot, több szemszögből mindig jó, csak próbáljátok ki!  Tudom, erről már egyszer írtam, de egyrészt, mindent csak ide tudok visszavezetni, másrészt ameddig él és aktuális, én addig boncolgatom. A kommunikáció csak úgy jön ide,mint ez egyféle perspektíva.

Persze, könnyű mondani, menj oda beszélgetni, jó lesz. Ez nekem sem az erősségem, de elkezdtem azon gondolkodni, hogy miért. Lehet azért, mert egyáltalán nem érdekel mások élete, amit az én esetemben kizárt dolognak tartok, de az is lehet, hogy nem merek. Valószínűleg nem merek, és valószínűleg a legtöbben pont így gondolják. Ez mondjuk tök logikus, minek mennék oda, meg amúgy is azt se tudom, mit mondjak, teljesen hülyének fog nézni az egész társaság, főleg ha elkezdek beszélni. Állj! Miről beszélhetek?

  1.  Önmagamból kiindulva olyanról, ami én vagyok.
  2. Kitalálok valamit, amit már tuti láttam egy sorozatban vagy filmben és már akkor bejött sok embernek szóval akkora gáz nem lehet belőle.(Ne hazudj! Legalább egyszer már tuti csináltad.)

Mondanom sem kell, hogy én inkább a második opciót preferáltam sokáig. Ez leginkább azt eredményezte, hogy elkezdtem felvenni egy szerepet, aztán néha keveredett önmagammal, aztán csak nem éreztem jól magam.

Ezek alapján az első megoldás lenne az ésszerű, mégis ennek totális tudatában nyíl egyenesen haladok előre a másodikkal a legtöbb esetben. A félelem mindennek az oka, ezt kár is tagadni, ha egy kicsit is hasonlít valaki rám (legalábbis ilyen téren), tudhatja, hogy önmagunknak lenni sokszor nehéz dolog. Tudjátok, csak úgy felfedni magad olyan mintha meztelenül futkároznál a Parlament előtt. Ennek ellenére, én mégis ezzel próbálkozom, kisebb nagyobb sikerrel és nem mondom, hogy könnyű, de azt hiszem, jó úton haladok. Persze, ezt egyenlőre csak akkor gyakorolom, ha biztosan látom, az érdeklődést valakitől szerény személyem felé. Ez most nem klisé, még ha úgy is tűnik. Ezek most tényleg a gondolataim, átírás nélkül. Így jutok el újra a problémám gyökeréhez.

Azért kell kommunikálnom és beszélgetnem, hogy megtudjam, mi van másokban, és megismerjem az ő nézeteiket, ebből kifolyólag kapjak belőlük valamit, amivel én is csak több lehetek. Azért kell önmagamnak lenni, hogy ez által én is adjak magamból valamit, mert ilyen egy jó találkozás/beszélgetés mással. Legközelebb, amikor egy zajos terembe léptek, ti is gondoljatok bele, vajon hány jó találkozás van abban a hangzavarban. Pedig mi olyan nehéz ebben? Mi az oka, hogy nehéz önmagamból tovább adni valamit?

Az ok, ami miatt bármit írtam az újrakezdés fázisában a kukában landolt, ami miatt nem néztem szembe a tényekkel. Ez az egyszerű, de egyben komplex ok a válasz arra, hogy miért nem beszélgetek, hogy miért nem beszélgetünk, hogy miért nem tudok se én, se rengeteg más ember feltétel nélkül tényleg szeretni vagy elfogadni bármit vagy bárkit. Mint mondtam ez egy összetett probléma, hiába tűnik borzasztóan egyszerűnek vagy közönségesnek. Hiszen hogyan fogadjak be akármit vagy fogadjak el akárkit ha magamat se tudom?

 

Képforrások: Pinterest

Egy hozzászólás

Leave a Reply

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük